Apák és fiúk – erős dokumentumfilmekkel és világpremierrel folytatódott a Zsigmond Vilmos Filmfesztivál
Egymás után vetítenek nemrégiben elkészült új filmeket világpremierként a Belvárosi Moziban, a nyolcadik Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztiválon. Idén mintha a dokumentumfilmek lennének a legerősebbek, nem ritka, hogy fiatal alkotók hosszú éveken át megszállottan követnek nyomon egy-egy izgalmas történetet. Beszámoló a fesztivál harmadik napjáról.
Az elmúlt években is vetítettek mexikói alkotásokat a fesztiválon, idén Mariana Flores Villalba La frontera invisible (Láthatatlan határ) című 84 perces dokumentumfilmjét nevezték. Az operatőr, Claudia Becerril Bulos látványos képeket forgatott a Mexikó utolsó határát védő katonákról a szárazföldtől 6-700 kilométerre fekvő, világvégi Revillagigedo-szigetek legnagyobbikán, Socorrón. A 132 négyzetkilométeres sziget nevének jelentése segítség, segély – más néven Szent Tamás-szigetnek, spanyolul Isla Santo Tomás-nak is hívják –, ott található a szigetcsoport legmagasabb pontja, az 1050 méter magas Evermann-vulkán. 225 hektáros bioszféra-rezervátumot alakítottak ki a területen, ahol számos különleges endemikus faj is él. A világtól szinte elzárva teljesít itt szolgálatot a mexikói hadsereg határvédő alakulata, az alkotók ezeket a katonákat kérdezték. Tanulságos, ahogy ezek a nehéz körülmények közül, mélyről jött fiatalemberek elmondják, hogy igazából két választásuk volt: az alvilág vagy a hadsereg.
Aki nem akar bűnözővé válni, az katonának áll. Miközben látjuk a tengerpartról, a hegyekről a csodaszép természeti képeket, a halakról, delfinekről készült vízalatti felvételeket, elgondolkodhatunk a határőrök személyes áldozathozataláról is.
Horrorfilmet nem nézek, így kihagytam Dél-Korea Devil in the Lake című versenyfilmjét, viszont a kisjátékfilmes blokkot érdemes volt végignézni. Conor Bradley alig 10 perces filmje, az Írországból érkezett Sons of Róisín egy hallását okozatosan elvesztő fiatalemberről szól. A vetítést követő beszélgetésen a mexikói operatőr, Carlos Moguel elmondta, pár évig Írországban élt, ott találkozott a rendezővel, akivel a veszteségekről szóló filmet leforgatták – a főszereplő a testvérét is elvesztette. A legnagyobb kihívás annak az érzetnek a képi megjelenítése volt, hogy hallása elvesztésével hogyan marad ki fiú a dolgokból. Nem hallja a tévé előtt éneklő húgát, hangfalából sem hallja a zenét, csak a membrán lüktetését érzékeli.
Natalia Bermúdez 20 perces mexikói kisjátékfilmje, az Apnea egy leszbikus úszóedző és versenyzője titkos és viharos kapcsolatáról szól, José Grimaldo operatőr hatásosan megmutatta a két nagyszerű főszereplő, Victoria White és Claudette Maillé plasztikus színészi játékát.
Szabó Szonja majdnem fél órás kisjátékfilmje, a Caravan a magyarok egyik kedvenc adriai nyaralóhelyén, Krk-szigeten játszódik, ahova négy fiatal lakókocsival érkezik meg egy eldugottabb helyen vadkempingezni. Látszólag minden idilli és boldog, ám apró jelekből érződik, hogy mindkét kapcsolatban vannak zökkenők. Virág Péter operatőr a beszélgetésen elmesélte, hogy augusztusban, a legnagyobb turistacsúcs idején dolgoztak, figyelniük kellett arra is, hogy a déli órákban, a legerősebb napsütésben ne forgassanak. Háromnapos terepszemle után hat napig tartott a terepen a munka, kora hajnalban keltek, hogy elcsípjék a legjobb fényeket. Napi 20 órát dolgoztak, rettenetesen elfáradtak. Mindebből a néző persze semmit sem érzékel, csak élvezi a csodás tengerparti hangulatot és a színészek, Kelemen Hanna, Móré László, Kurta Niké és Gál Kristóf remek játékát.
Sokat hallottam, olvastam róla, ezért régóta szerettem volna megnézni Dér Asia 92 perces dokumentumfilmjét Einspach Gábor galéria-tulajdonosról, aki sikeresen küzdött meg a hasnyálmirigyrákkal.
Esterházy Péter sokkoló Hasnyálmirigy naplója óta nemcsak az így vagy úgy érintettek, hanem a szélesebb közvélemény is többet tud a rettegett betegségről. Einspach Gábor azt típusát fogta ki, amelynek túlélési mutatója 5 százalék. Innen szép nyerni. Az extravagáns kortárs műgyűjtő, a budapesti művészeti világ egyik meghatározó szereplője úgy érzi, számára nincs legyőzhetetlen akadály, hiszen egyedül érte el mindazt, ahol tart. Amikor szembesül a diagnózissal, nem omlik össze, betegségében nem a sorscsapást látja, hanem egy lehetőséget a teljes újrakezdésre. Miközben a heidelbergi klinikán a legkiválóbb specialisták által elvégzett sikeres műtét után is sokáig folytatja a brutális kemoterápiás kezeléseket, megpróbálja újraértelmezni a saját életét, valódi céljait, két felnőtt fiával és a környezetével való kapcsolatát.
Gyöngyösi Lilla filmkritikussal beszélgetve a vetítés után Dér Aisa elmondta: személyes indítékból szerette volna leforgatni a filmet: a családjában is sok rákos megbetegedés volt. Ráadásul Einspach Gábor története példát is adhat, ugyanakkor a betegek gyakori stigmatizálásán is változtathat.
Domokos Balázs operatőr arról is beszélt, mennyire fontos volt a bizalom kiépítése az alkotók és Einspach Gábor között, akit a kamera és stáb jelenléte is folyamatosan figyelmeztetett arra, hogy miben van. Az onkopszichológusok szerint nagyon fontos a gyógyulásban a betegek önképe, ebben az esetben az az élniakarás és rendíthetetlen optimizmus, amellyel a főhős megküzdött a gyilkos korral.
Einspach Gábor galéria-tulajdonos, a Nem halok meg főhőse
A legérdekesebbek azok a jelenetek voltak, amikor az alkotók felemelték a sisakrostélyt, és az arcát mutató közeli képekkel Einspach maszkja alá is próbáltak benézni. Ahogy fogalmaztak, nagyon durván kellett utána szaladni, mert elképesztő tempót diktált a stábnak is, a legnyugodtabbak talán a hosszú kemoterápiás napjai voltak. Négy éven át forgatták az egyszerre sokkoló és megrendítő filmet, sokáig várták a katarzist, majd rájöttek, hogy nem fog eljönni, mert ez egy sokkal hosszabb folyamat. Einspach Gábornak talán nem minden jelenet tetszett, de semmit sem akart kivenni a filmből, ami végül nem a rákról, nem is a magyar egészségügyről szól, hanem egy rendhagyó ember rendhagyó és szubjektív története. Einspach Gábor olyannak tűnik mint egy legyőzhetetlen görög isten, de azért beszédes a film utolsó jelenete, amikor már a gyógyulás után hónapokkal a családi vacsoraasztalnál Zsombor fia azt mondja: nagyon szereti, de nem akar olyan lenni, mint az apja. Nagyon tanulságos film, ott lenne a helye a televíziók műsorán vagy legalább a streamingszolgáltatók kínálatában.
Stefan Zweig Sakknovellájának szabad adaptációja Tóth Barnabás háborús pszichothrillerje, az 1956-ban játszódó, Mácsai Pál, Szirtes Ági, Hermányi Mariann, Péterfy Bori, Székely B. Miklós, Dóra Béla és Hajduk Károly szereplésével forgatott Mesterjátszma. A szereplők történetei a vonaton egy mindent eldöntő sakkjátszma során keresztezik egymást, melyen már nemcsak a kincsek sorsa, de a szerelmesek élete is a tét. A filmet tavaly novembertől forgalmazták, sokan láthatták már a mozikban. Másik Szőke András operatőr Csomán Sándor filmesztétával beszélgetett a vetítés után, mint elárulta, az álom és valóság keveredésére épülő történetet 25 nap alatt forgatták. Sok technikai részletet is megismerhetett a közönség például a szűk helyen zajló forgatás kihívásaival kapcsolatban.
Ha jól számoltam, már a harmadik világpremier volt a fesztiválon a Filo Hua Hum című argentin filmdráma vetítése, melyen a rendező, Ernesto Rowe is részt vett. A beszélgetésen megtudhattuk, hogy az apa és fia kapcsolatáról szóló történet személyes okokból is fontos volt számára. Rodrigo és az apja, Oscar autóval Patagónia felé menekülnek. Rodrigo részt vett egy betöréses gyilkosságban, ezért bujkálnia kell. Végstádiumú rákkal küzdő apja, a falklandi háború veteránja elhatározza, hogy fia megmentése érdekében az ország legelhagyatottabb déli részére utaznak, miközben megpróbálják helyrehozni sok éve megszakadt kapcsolatukat. A rendező elmondta, road movie-nak is tekinthető filmje az Argentínában és Chilében élő egyik indián közösségnek is emléket állít, miközben Patagónia varázslatos tájai is felvillannak. Az apa-fiú kapcsolatból a kommunikáció lehetetlenségének bemutatása összecseng a rendező személyes tapasztalataival is. Szép film, gyönyörű képekkel, a közönség is elégedettnek tűnt vele.
Szöveg: Hollósi Zsolt
Fotó: Kuklis István
Forrás: szeged.hu