2024-ben második alkalommal hirdettünk Kritikaírói pályázatot, a nyertesek írásai a Filmtekercsen jelentek meg.
1. HELYEZÉS: Szélyes-Pál Dániel: A kiszolgáltatottság formái – Semmi
De mennyi is kérhető egyetlen fuvarért és hány sofőrben van valódi jóindulat? Kritika Urbán Zsanett Semmi című rövidfilmjéről.
Nem csak szexuálisán lehetünk kiszolgáltatottak, az eset könnyen megtörténhet más, társadalmi vonatkozásokban is. Ugyanúgy, ahogy a múlt nem csak a kellemes utóérzeteket hagyja maga után, nem csak a „retró feeling” az átütő, hanem velünk maradnak a múltban történt traumák, az elkövetőkkel közös emlékek. Hisz van, aki igazolva érzi magát és van, akire ráerőltetik más igazát. És ha a végén megkérdezzük, hogy mi is történt, a válasz sokszor mindkét félről azonos: semmi.
Sára (Nagy Katica) és Cicus (Varga-Járó Sára) nem mehetnek egyetemre. Elszöknek egy napra Budapestre, hogy kipróbálják, milyen az az élet, amiben nekik nem lehet részük. A felnőttek, tanárok nem tudhatnak a dologról. De mennyi is kérhető egyetlen fuvarért és hány sofőrben van valódi jóindulat? Nappal talán nem lesz baj, de mi van akkor, ha besötétedik?
A dualitás határozza meg Urbán Zsanett rendezését.
Az Alföld és Budapest, a középiskola és az egyetem, az elnyomó és az elnyomott párdinamikái. A főszereplők ábrázolásmódja finom, úgy látunk bele az intim, kollégista perceikbe a párás fürdőhelyiségben, hogy egy pillanatra sem történik tárgyiasítás; ritka az ilyen érzékeny és elegáns megközelítés. Minden percükben velük vagyunk, de mégsem hatnak tolakodónak a jól megkomponált beállítások. Vince Alina képei atmoszférikusan megteremtik a Semmi című filmben a kissé romantizált Kádár-kori Magyarországot, mely sokáig nem ütközik retró utóérzettünkkel. De nem indokolatlan az esztétizált világépítés, a környezet és téma kontrasztjának megteremtése, hisz végül arról beszél, „amiről nem beszélhetünk”.
Mert nem fogható csupán csak a rendszerre vagy az időszakra, a mindennapi emberi kapcsolatok szintjén ugyanúgy megtörténik az elnyomás, nincs kivétel. Ugyan nem mindig fizikai erőszak formájában, nem is könnyen felfedezhetően, de állandó problematikánk ez. A régi szerelmes slágert (Európa Kiadó: Megalázó) az alkotók ütköztetik a megrontottak perspektíváival, a „romlott romantika” szembesül az általa foglyul ejtettekkel. A két világlátás egy valóságban létezik, de mégsem férnek meg egymás mellett, egymással való szembeállításuk perspektívatörést okoz. A romantizált, vad szerelem után a kamera nem áll le, és szimbolikusan ugyan, de megmutatja a viaskodás által keletkezett összes zúzódást és véraláfutást, a valós súrlódásokat.
Így végül a héja-nász, a rockhimnusz fals valósága még inkább keserűvé válik.
Az első snitt bravúrosan becsapja a nézőt. A fürdő párás ablakát képzeljük oda a zárt kocsi ablaküvege helyett, ahol mégis védelem, biztonság veszi körül a gimnazistákat. Ha együtt és a rendszerben vannak, mégsem történhet nagy baj, feltételeznénk. Nagy Katica és Járó Varga Sára játéka megkapó és ösztönös, a néző könnyen együtt érez az életük előtt álló és mégis kilátástalan, szürke létezésre ítélt fiatalokkal. A Budapestre való felutazás, hiába váltogatják egymást a sofőrök, egy nagy úttá áll össze, amire remekül rásegít a bravúros szerkesztés: a lányok életstádiumai és nagy töréseik is megtestesülhetnek az eltérő sofőrök alakjaiban.
Az erőszakos aktus elviselhetetlensége leginkább az arcokon érezhető. Ez a fajta másodlagos közlés sokkal inkább felerősíti a visszaélés érzetét, mint az eset kézenfekvő grafikai ábrázolásmódja: nézőként érezzük, hogy ez az eset egyben ezer másikat jelöl. Mert végül kiül az arcokra az undor. Azokéra, akik megtették; akikkel megtették és akik meg egyszerűen nem akarnak beszélni róla.
2. HELYEZÉS: Bondor Ferenc: Egyszemélyes végítélet – Kellemes apokalipszist!
Géczy Dávid Kellemes apokalipszist! című rövidfilmje bemutatja, hogy milyen az, amikor a világvége a legjobb dolog, ami valaha történhet az emberrel.
Mosatlan edények, kopott falak és poros dísztárgyak. Mintha megállt volna az idő néhány évtizeddel korábban. Nem, ez még nem az armageddon. A dohos szobában egy idős férfit látunk, aki éppen arra riad fel, hogy a tinédzserek már megint hangosan bömböltetik az utcán a zenét. A vidéki falucska boltjában mindig elhappolják Márton elől az utolsó konzervet, a kocsmában senki nem szól hozzá, a postán mindig hosszú sor fogadja csekkbefizetésnél, ráadásul a szentmisén sem szorítanak neki helyet a padon. Csak, hogy néhány példát említsünk a negatívumok sorából. Aztán egy nap a közelben található atomerőmű szivárgása miatt evakuálni kell a község teljes lakosságát – ebből természetesen főhősünk kimarad, őt senki nem értesíti a fejleményekről. Márton ellenben hamar feltalálja magát a meglepő szituációban.
Mondhatni divatos lett mostanában a középkorú generáció nagyvárosi magányának témáját feldolgozni, viszonylag ritkán készül azonban olyan mű, mely az időskor hátulütőit és problémáit boncolgatná. Emellett a film azt a tévhitet is eloszlatja, mely szerint a falusi légkör családias hangulatában mindenki segíti a másikat, a közösség egy emberként forr össze. Főszereplőnk özvegy, egyedül él, nem tud kommunikálni senkivel – kvázi kirekeszti a külvilág. A váratlanul elhagyatottá vált település csendjében viszont elkezdi végre jól érezni magát, ráadásul egy kecske is társául szegődik (nem beszélve a polgármesteri hivatalban fellelt szilikon hölgyről). Az apokaliptikus helyzet a szabadabb élet lehetőségével kecsegtet, amelyben nem kell befizetni a számlákat és a bolt polcait sem rabolják le hamar a vásárlók.
A Kellemes apokalipszist! egyik hatalmas erényeként kétségkívül a színészóriás, Lukáts Andor játékát lehet kiemelni.
A filmben a verbalitás, illetve a párbeszédek helyett az apró gesztusok és mimikák kapják a hangsúlyosabb szerepet, ami nehéz terhet ró a művészre. Ám Lukáts játszi könnyedséggel birkózik meg a feladattal, apró ecsetvonásokkal tárja fel színészi eszköztárának teljes palettáját. Egy ideges tekintetből, egy összehúzott szemöldökből vagy halvány félmosolyból is tisztán látszanak a karakter motivációi. Márton belső világát nem kell hosszasan cizellálnunk magunkban, hiszen rögtön tükröződik a mondanivaló.
Fontos megemlíteni továbbá a film képi világát, az operatőri feladatokért Géczy Dávid és Szentiványi Gábor felelt. A közel félórás alkotást erős vízió jellemzi, mely a színek használatában is hamar megmutatkozik. A meleg, aranysárga és barna tónusok eszünkbe juttatják az idős úr otthonában található, múlt században készült képeket. Némi nosztalgikus érzést is keltenek, akár a főszereplő múltidéző emlékeire is emlékeztethetnek, amikor még nem kellett egyedüllétben töltenie mindennapjait. Emellett az organikusságot kölcsönző szemcsés hatás is meghatározó elem a mű textúrájában, mely a melankolikus hangulatot kiváló módon tudja fokozni. Egyetlen negatívuma talán az olcsó hatást keltő CGI-effektusokban rejlik, de a büdzsé valószínűleg nem tette lehetővé a professzionálisabb megoldások létrehozását. Mivel ezek csupán néhány másodperc erejéig villannak fel a végkifejlet előtt, így nem válnak bosszantó problémává a filmélmény szempontjából.
A társadalomkritikaként és személyes drámaként egyaránt aposztrofálható rövidfilm rávilágít a magány kettős természetére, a komikus és abszurd jelenetek váltakozása pedig dinamikus lendülettel tölti meg a történetet. Pont ez az őszinte életszerűség köszön vissza a sztori tetőpontjában is: Márton az egyik pillanatban még halott feleségétől búcsúzkodik a temetőben, pár órával később már groteszk „haláltáncot” lejt a polgármester love dolljával. Annak ellenére, hogy néha szürreális képeket látunk, a koronavírus-járvány alatt mi is megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor a társadalom hirtelen kivonul az életünkből. A „társas elszigeteltség” sok embert érintett hatalmas csapásként, de akad több ismerősöm is, aki mai napig visszasírja a nyugalomban töltött otthoni perceket. A Kellemes apokalipszist! finoman emlékeztet minket arra, hogy a magány egyfelől pokolian nehéz, viszont az egyedüllétben lehetőséget is tudunk találni – saját énidőnk során újra fel tudjuk fedezni a kiegyensúlyozott lét szabadságának és nyugalmának érzetét.
3. HELYEZÉS: Krizsán Laura: Óda a levegőnek nézett lányokhoz – Semmi
Nincsenek hirtelen mozdulatok, sem vészjósló zene vagy rettegéssel átitatott sikítás, Urbán Zsanett filmje mégis tökéletesen érzékelteti, hogy valami nincs rendben, a lányok nagy veszélyben lehetnek. Kritika Urbán Zsanett Semmi című kisjátékfilmjéről.
A rövidfilm elején Vincze Alina operatőr közeli felvételekkel hozza karnyújtásnyi távolságra a kollégista lányok mindennapjait: a fürdőben, titokban elszívott cigarettákat, a közös zuhanyzást és a pletykákat. Sára (Nagy Katica) és Cicus (Varga-Járó Sára) önfeledtségét csak az zavarja meg, hogy – egyetemi jelentkezés híján, és a többi lánnyal ellentétben – őket nem engedi el Budapestre a kollégium igazgatónője. Az egyikük sérelmezi, hogy úgy bánnak velük, mintha nem is léteznének, mire a másik lány határozottan vágja rá, hogy nincs szükségük engedélyre. És valóban ilyen egyszerű: akiket nem tartanak elég jónak, akiken mindenki átnéz, azoknak joguk van legalább egyszer lázadásból cselekedni, szabályt szegni.
A film egyetlen, jól komponált jelenettel tökéletesen meghatározza, honnan indulnak a lányok: a stoppolni készülő Sára és Cicus előtt ráérősen elbiciklizik egy idős bácsi, ennél beszédesebb jelenet pedig nem is kell a vidék (egészen pontosan Nagykáta) bemutatásához. Az itt tanuló két lány terve, hogy a pesti kirándulás után el is fognak költözni az álomszerű(nek vélt), nyüzsgő fővárosba, hiszen meggyőződésük, hogy annak ellenére is van joguk világot (de legalábbis nagyvárost) látni, hogy nem tanulhatnak tovább.
Bár a rövidfilm egy nap eseményeit öleli fel, a két lány mégis sokféle emberrel találkozik: ahogyan egyik vágás követi a másikat, úgy kerülnek egyik autóból a másikba, egyik ember társaságából a másikba. Nem is kell a fővárosig menniük, hogy a legkülönfélébb emberekkel találkozzanak. Eközben rájönnek, hogy Pesten is lehet magányos az ember (ahogy az őket fuvarozó első hölgy), és arra is, hogy nemcsak a nagyváros rejt nagy lehetőségeket, hanem külföld is: a „Jugóból” becsempészett édességek, üdítők, és az itthon nem hallgatható zenekarok kazettái mind egy új, izgalmas világ felé mutatnak (persze csak a férfiak számára, mivel lányok nem kamionozhatnak). Még az egyik tanárnak is megesik a szíve a két lányon, akik csak szeretnének egy kicsit kiszakadni a megszokott környezetből, és megízlelni a nagyvárosi életet, mert ki tudja, fog-e nekik több jutni egy kirándulásnál az álomszerű Budapestből.
Az Európa Kiadó zenéjével aláfestett montázs a lányok önfeledtségére fókuszál, az arcukat és a boldogságukat emeli ki. Nem az istenített fővárost mutatja be, hanem azt, hogy ők mennyire csodálatosnak látják. A vidéki kollégisták abban is meglátják a szépet és különlegeset, ami a nagyvárosi embereknek szürke és mindennapi: gyermeki örömmel utaznak és játszanak a mozgólépcsőn, táncolnak az utcákon. Az eufóriát bemutató képsorok után a lányok boldog nyugalommal ülnek egy fán, ahonnan az egész várost belátják, és egy rövid időre elhiszik, hogy mindez az övék lehet, és csak rájuk vár. Boldogságukból a kötelességtudat riasztja fel őket: még időben vissza kell érniük a kollégiumba, ám nem tudják, hogyan fognak hazajutni. Az idilli pillanatok fényes, színes képsorait a sötétedés kékes fényei és színtelenség váltja fel, miközben a lányok arcáról is leolvad a mosoly, bár végül sikerül fuvart szerezniük két fiatalember autójában.
Az addig kiegyensúlyozott, gördülékenyen haladó film lassúvá és – a férfiakkal együtt – aggasztóvá kezd válni.
A lányok rémült arcáról készült közeli felvételek, a bárgyún, de fenyegetően mosolygó fiúk, az erdő fáiról készült zavaros képsorok észrevétlenül fokozzák a néző feszültségét, ahogyan az is, hogy semmi sem látható Sára és Feri erdei „sétájából”. Nincsenek hirtelen mozdulatok, sem vészjósló zene vagy rettegéssel átitatott sikítás, Urbán Zsanett filmje mégis tökéletesen érzékelteti, hogy valami nincs rendben, a lányok nagy veszélyben lehetnek. Míg Cicussal együtt a néző is csak találgat, hogy mi történhet Sárával, addig Golyó mindenre elszánt tekintettel fürkészi a mellette ülő, aggódó lányt. Bár Sára és Feri visszajönnek, a lány arcáról semmit sem lehet leolvasni. A két férfi végül „épségben” kiteszi a lányokat, akik néhány jelentőségteljes pillantást váltanak, majd stoppolnak tovább.
Cicus aggodalommal teli kérdése (mi történt) a film utolsó jelenete is egyben, melyre a választ az elsötétülő képernyőn megjelenő cím adja meg: Semmi. A kérdés továbbra is adott, de nem csupán válasz nincsen, hanem egyre több kérdés merül fel a néző fejében: vajon hazajutnak a lányok? El fognak költözni Budapestre? Ezek után van-e okuk abban bízni, hogy a fővárosban jobb lesz? Hiszen tele van a világ furcsa és rossz szándékú alakokkal, akik pont a levegőnek nézett, saját világukban élő lányokra utaznak. Urbán Zsanett filmje két szürkének és átlagosnak tűnő lányt emel a középpontba, hogy bemutassa, életük nem is olyan átlagos. Az izgalmak és a kalandok ugyanúgy járnak nekik, ahogyan a veszély is les rájuk. És semmi sincs, ami ne történhetne meg velük.
KÜLÖNDÍJ: Szabó Noémi: Hánykolódás az üresség és az éhség tengerén – Éhség
Hogyan képes funkcionálni egy Z-generációs Bolygó Hollandi? Kritika Kapás Tibor Albert Éhség című kisjátékfilmjéről.
Kapás Tibor Albert 2023-as Éhség című vizsgafilmje, melyet az ELTE mozgókép szakán készített, az elmúlt időszakban sikeresen kvalifikálta magát több független filmes fesztiválra is. A film alapjául Murakami Haruki A második támadás egy pékség ellen című novellája szolgált. A szöveg fő témái közé sorolható a magány, az elidegenedés, a szerelem és maga a felnőtté válás. Ezeknek mindegyike fellelhető Kapás alkotásában is.
Még mielőtt mélyebben górcső alá vennénk a filmet, érdemes szót ejteni a legfontosabb zeneműről a cselekmény és a karakterfejlődést szempontjából is, Richard Wagner A bolygó hollandi (Der fliegende Holländer) című darabjának a nyitányáról. Ezen mozgóképnek legfontosabb alapköve a Bolygó Hollandi legendája, miszerint egy Straaten nevű holland hajóskapitány nagypéntek napján megtagadta a templomba menetelt vallásosságának hiánya okán. Kihajózott a tengerre, ahonnan ennek következtében már soha többé nem térhetett vissza a kikötőbe. Egy másik népi hiedelem szerint Barent Fokke kapitány átkozódásba kezdett a helyben maradása miatt, mikor a Jóreménység fokánál nem tudta szerencsésen kifogni a szelet. Így az égiek közbenjárására az örökkévalóságig kellett bolyongania a nyílt vízen. A legenda szerint a Bolygó Hollandival való találkozás szerencsétlenséget okoz.
Az átkot csakis a hűséges szerelem törheti meg, amíg világ a világ.
Érdekes ebből az aspektusból megvizsgálni a mozgóképet. A főszereplő Tenger (Porogi Ádám), a harmincas éveiben járó fiatal srác, aki már a cselekmény elején „hajótörést” szenved az autójával hazafele menet a barátnőjével, Aidával (Kőszegi Mária) közös nyaralásról. Ettől a pillanattól kezdődően Tenger élete mondhatni zátonyra fut. Kudarcot vall a szíve választottja előtt, másrészt felszínre tör egy gyerekkori traumája, melyben egy barátjával az iskolából meglógva a pékségből próbáltak zsömlét lopni. Viszont a sors keze lecsapott rájuk a pék személyében, aki rajtakapta őket a gyerekcsínyen. S ezzel az eseménnyel bekövetkezik Tenger életében egy törés. Ellenben a pék reakciója nem várt fordulatot vesz, hiszen a két kisiskolásnak csendben ülve végig kell hallgatnia Wagner A bolygó hollandi című darabját, így a filmben és a fiú életében is hatalmas szerepet kap a klasszikus zene. Ebben a jelenetben a zenemű felér egyfajta hegyibeszéddel, atyai szónoklattal a bűnt megelőző pék (Pálos György) részéről, akinek a rikítóan kék szemei, a borostás arca képes lefesteni egy gyermeki képzelet számára a megtestesült rém képét, amely időtlen időkig, a trauma feldolgozásáig ott marad a kisagyban.
Megkezdődnek a jelen és az emlékképek párhuzamai. Az éhségérzet, ami felidézi mindezt összeegyeztethető az üresség érzetével. Egyfajta szimpla lebegés az életben, ami a fiú karakteréről elmondható. Lehet ezt valamiféle bűnbeesésnek értelmezni? Bűnösnek tekinthető-e egy életkezdő fiatal az életben való lebegéséért? Vagy éppen a kisgyerek, akit lopáson kapnak? A rendőrautó mellett való feszélyezett várakozás is ennek a bizonytalanságát húzza alá. Mindezek Tenger karakterének esetlenséget kölcsönöznek, ami még inkább megrekeszti őt, továbbra is csak hánykolódni tud a tengeren.
Aida az, aki képes a szeretett Tengernek segíteni a traumája feldolgozásában, s az éhségének csillapításában.
Mi más lenne kézenfekvőbb, mint hogy elmenjenek egy gyorsétteremi üzletláncba, hogy a covidból megmaradt orvosi arcmaszkkal elrejtve kilétüket, pisztolyt szegezve a dolgozókra zsömléket követeljenek. Ezzel is párhuzamba hozva a bűnt és az éhséget, ami ezen a helyszínen szimultán abszolválható. Modernkori gyerekcsíny, ami már csakis a kor szellemében kivitelezhető: a NÉBIH-nek és a jogszabályoknak megfelelően teljes hamburgereket kaphatnak, mert a rablást csak így lehet elszámolni. Görbe tükröt tartva a romlásnak indult világunk aktualitásának. Erről egy zajos-pörgős montázst kap a néző, hogy ő is érezze ennek a totális abszurditását. Az irónia is beleúszik ezáltal az atmoszférába.
A klasszikus zene visszatérő non-diegetikus eleme a filmnek. A sikeres bűnelkövetés után, miután Tenger akadályai és átkai ezzel megszűnni látszanak (azt mindenki maga döntheti el, hogy a tragikus emléknek a megtörése vagy a hűséges szerelem képes erre), megszólal A bolygó hollandi nyitánya. A két szereplőnek ez egy dicsőítő, heroikus magasztalást ad. Ahogyan maga a zenemű, úgy a mozgókép is a zárlatában felmutatja a tenger háborgó érzetét, de közben megjelenik a női karakter megváltóperspektívája is. Sikeresen partot érnek hajójukkal (amely az éjjeli szekrényen nyugalmi állapotban van), újra egymásra találnak. A szerelmük és az életük innentől képes kivirágozni és a teremtett harmóniában kibontakozni.
A film sikeresen meg tudja törni az átkot. A tajtékzó tenger lelke békére lelt, így a vihar is elcsendesült körülötte. S ezzel a békességre való éhség is megszűnt. A lebegést pedig mindig az adott életszakaszok fogják felülírni a maguk módján. Talán az Éhség Tengere most kedvesével együtt evickélhet.